Bizonyos bátorságot igényel egy házas férfitól, hogy feltárja kamaszkori románcának történetét. Több szemöldököt vonna fel, ha arról az élményről beszélnék, hogy évekkel később találkoztam az első szerelmemmel, és ugyanazt a szerelmet éreztem, ami a szívemet körülölelte. Egyesek talán kockázatosnak nevezik, hogy egy boldog házasságban élő férfi számára megnyitja a "romboló titkok kamráját".

De pontosan ezt fogom tenni.

Lehet, hogy tévedek vagy igazam van, úgy ítélkezel felettem, ahogy akarsz. A társadalom nem döntheti el, hogy kit szeressek, vagy hogyan éljek. Minden egyénnek megvan a maga életmódja, és a társadalom nem élheti meg helyette.Azért írom ezt, hogy megszabadítsam a szívemet ettől a titoktól.

Találkozás az első szerelmemmel újra 20 év után

Az első szerelmemmel 20 év után találkoztam egy esküvőn. Igen, 20 teljes év valóban nagy különbség. Még azt is meg tudom mondani, hogy pontosan hány napot töltöttünk külön. Nem mintha számoltam volna. De valahogy a belső órám tudta, mert a szívem mindig vágyakozott.

Amikor ránéztem, néhány nővel beszélgetett. Láttam, hogy a haja őszülni kezdett, a szeme alatt enyhe sötét karikák jelentek meg, és a bájossága is megfakult. Sűrű, hosszú haja vékony fürtökké zsugorodott. Az én szememben azonban még mindig olyan szép volt, mint régen.

Ott álltam, csodáltam a szépségét, és belélegeztem minden egyes pillanat illatát. Szinte úgy éreztem, mintha az első randevú idegessége ismétlődne. Elfordította a fejét, és egyenesen rám nézett, mintha egy láthatatlan zsinór húzná. A felismerés vagy a szerelem csillogása csillant fel a szemében. Felém lépett.

Mindketten némán álltunk, és egymás életébe néztünk. 20 év után újra találkozom az első szerelmemmel?

Átjött hozzám beszélgetni.

"Az unokahúgom esküvője lesz - mondta, megtörve a köztünk lévő láthatatlan csendfalat. Örültem, hogy nem kell azzal foglalkoznom, hogy nem vesz tudomást rólam, és hogy ő maga keresett meg. De azon kaptam magam, hogy borzasztóan nyugtalan vagyok.

"Ó, milyen csodálatos, én a vőlegény távoli rokona vagyok." - nyeltem egyet. Ugyanazt az idegességet éreztem, mint régen, amikor az iskolában találkoztunk. Ugyanaz a tinédzser lettem, aki félt, hogy megkéri a kezét. Ez a félelem volt az, ami örökre elválasztott minket, tudtam.

"Hogy vagy?" - vettem a bátorságot, hogy megkérdezzem. Még mindig megdöbbentett az a hatalmas dolog, hogy évekkel később, minden figyelmeztetés nélkül láthattam az első szerelmemet.

"Rendben." Elhallgatott, és megforgatta a jegygyűrűjét.

Volt valami a szemében, és tudtam, hogy mi az. Ő is ugyanazt érezte, amit én. Egyikünk sem volt elég bátor akkor, vagy most, hogy kinyissa a szívét. Én még húsz év után is szerelmes voltam az első szerelmembe, és ezt a szívem mélyén tudtam. Csak benne nem voltam biztos.

"Az Egyesült Királyságban élünk" - mondta.

"Én pedig itt vagyok Atlantában."

Ez volt az első alkalom, hogy ilyen közel álltunk egymáshoz. Soha nem volt bátorságom közelebb menni hozzá. Távolról csodáltam a szépségét, mint sok más tinédzser a gimnáziumunkban.

Újra találkozni az első szerelemmel varázslatos lehet

Élénken beszélgettünk arról, hogyan alakult az életünk az elmúlt 20 évben - randizás a főiskolán, a barátaink, az életünk, és minden, amiről csak beszélni lehetett. Egy pillanatig sem unatkoztam, éreztem, ahogy a lelkembe szivárog a fájdalom. Az első szerelmeden sosem lehet túllépni, ugye?

"A telefonszámod?" - kérdeztem, amikor éppen távozni készült.

"Hm..." - állt ott gondolkodva.

"Jól van, hagyjuk - mondtam egy kézlegyintéssel -, ezek a pillanatok elégségesek, azt hiszem. Élhetek ezzel a gyönyörű emlékkel, hogy összefutottunk." Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy kimondjam ezt a mondatot. Mindkettőnknek megvan a saját életünk, ami ugyanolyan értékes, mint ez a kapcsolat. Nem lehet egyik kapcsolatunk a másik rovására, de mostanra megtanultam, hogy az első szerelmet sosem felejtjük el.